Waiting / Várakozás

                      
I have always, essentially, been waiting. Waiting to become something else, waiting to be that person I always thought I was on the verge of becoming, waiting for that life I thought I would have. In my head, I was always one step away. In high school, I was biding my time until I could become the college version of myself, the one my mind could see so clearly. In college, the post-college “adult” person was always looming in front of me, smarter, stronger, more organized. Then the married person, then the person I’d become when we have kids. For twenty years, literally, I have waited to become the thin version of myself, because that’s when life will really begin.
And through all that waiting, here I am. My life is passing, day by day, and I am waiting for it to start. I am waiting for that time, that person, that event when my life will finally begin.
I love movies about “The Big Moment” – the game or the performance or the wedding day or the record deal, the stories that split time with that key event, and everything is reframed, before it and after it, because it has changed everything. I have always wanted this movie-worthy event, something that will change everything and grab me out of this waiting game into the whirlwind in front of me. I cry and cry at these movies, because I am still waiting for my own big moment. I had visions of life as an adventure, a thing to be celebrated and experienced, but all I was doing was going to work and coming home, and that wasn’t what it looked like in the movies.
John Lennon once said, “Life is what happens when you’re busy making other plans.” For me, life is what was happening while I was busy waiting for my big moment. I was ready for it and believed that the rest of my life would fade into the background, and that my big moment would carry me through life like a lifeboat.
The Big Moment, unfortunately, is an urban myth. Some people have them, in a sense, when they win the Heisman or become the next American Idol. But even that football player or that singer is living a life made up of more than that one moment. Life is a collection of a million, billion moments, tiny little moments and choices, like a handful of luminous, glowing pearl. It takes so much time, and so much work, and those beads and moments are so small, and so much less fabulous and dramatic than the movies.
But this is what I’m finding, in glimpses and flashes: this is it. This is it, in the best possible way. That thing I’m waiting for, that adventure, that move-score-worthy experience unfolding gracefully. This is it. Normal, daily life ticking by on our streets and sidewalks, in our houses and apartments, in our beds and at our dinner tables, in our dreams and prayers and fights and secrets – this pedestrian life is the most precious thing any of us will ever experience.

(Shauna Niequist)




Alapjában véve én mindig csak vártam. Vártam, hogy valami mássá váljak, vártam, hogy az a személy legyek, aminek az elérése – úgy hittem – a küszöbön áll, vártam az életre, amit elképzeltem. Gondolatban mindig csak egy lépésnyire voltam. Középiskolában arra vártam, hogy önmagam főiskolás verziója legyek, az, akit lelki szemeim olyan tisztán láttak. A főiskolán mindig a főiskola utáni „felnőtt” lebegett előttem, okosabban, erősebben, összeszedettebben. Aztán a házas ember, aztán az a személy, akivé válni fogok, majd ha gyerekeink lesznek. Szó szerint húsz évig vártam, hogy önmagam vékonyabb verziója legyek, mert az élet majd akkor kezdődik el igazán.
És a sok várakozás közepette itt vagyok. Az életem napról napra telik, én pedig arra várok, hogy elkezdődjön. Várok arra az időre, arra a személyre, arra az eseményre, amikor az életem végre elkezdődik.
Imádom a „Nagy Pillanat”-ról szóló filmeket – a játékról vagy az előadásról vagy az esküvő napjáról vagy a lemezszerződésről, a történeteket, amik felosztják az időt azzal a kulcsfontosságú eseménnyel, és új időszámítás kezdődik, előtte és utána, mert mindent megváltoztatott. Mindig akartam, ezt a filmbe illő eseményt, valamit, ami megváltoztat mindent és belerángat ebből a várakozásból az előttem lévő forgószélbe. Egyre csak sírok ezeken a filmeken, mert még mindig várok az én saját nagy pillanatomra. Látomásaim voltak az életről, mint kalandról, valamiről amit meg kell ünnepelni és meg kell tapasztalni, de nem csináltam mást, csak dolgozni mentem, aztán hazajöttem, és a filmekben egyáltalán nem ilyen volt.
John Lennon egyszer azt mondta: „Az élet az, ami velünk történik, miközben más terveink vannak.” Az én esetemben az élet az, ami akkor történt, miközben a nagy pillanatomra vártam. Készen álltam rá, és hittem, hogy az életem többi része háttérbe szorul majd, és az én nagy pillanatom úgy visz majd át az életen, akár egy mentőcsónak.
A Nagy Pillanat, sajnos, csak egy városi legenda. Néhány embernek megadatik, bizonyos értelemben, amikor megnyerik a Heismant, vagy a következő American Idolt. De még az a futball játékos vagy az az énekes is olyan életet él, amiben több van annál az egyetlen pillanatnál. Az élet millió, milliárd pillanat gyűjteménye, apró pici pillanatoké és választásoké, akár egy maroknyi fényes, csillogó gyöngy. Annyi idő kell hozzá, és annyi munka, és azok a gyöngyök és pillanatok olyan kicsik, és annyival kevésbé mesések és drámaiak, mint a filmekben.
De ez az, amit megtalálok a futó képekben és villanásokban: ez az. Ez az, a legjobb lehetséges formában. A dolog, amire várok, az a kaland, az a filmbe illő élmény tárul fel méltóságteljesen. Ez az. Normális, hétköznapi élet ketyeg az utcáinkon és a járdáinkon, a házainkban és lakásainkban, az ágyainkban és az étkező asztalainknál, az álmainkban és imáinkban és harcainkban és titkainkban – ez a prózai élet a legdrágább dolog, amit bármelyikünk valaha is meg fog tapasztalni.